2018 07 07 leagueoflostsouls - Grandmagic13/Adventure-Journal GitHub Wiki

Jelentés Arne-nak (Részben Ella De Camora utólagos elmesélése alapján)

Miután elástam a hajam egy részét, Arne megkért hogy vágjam le a szakállát, illetve a haját. Sokat morfondíroztam rajta, hogy hagyjak -e egy kis babahajat a feje búbján a vicc kedvéért, de végül inkább csak beledörzsöltem egy kis hajnövesztőszert hogy ne tartson sokáig, míg a rozsomák visszanyeri a bundáját. Miután végeztünk megjelent előttem egy darkspawn, amit diadalmasan le is győztem. Jutalmul Arne felpofozott...Ezután észak-keletnek vettük az irányt, mely a mély utakon keresztül vezetett.

Miközben mi az Eckhard felfedezőtúrái által hátramaradt nyilakat követtük, szerelmem megtalálta az elásott hajamat, s esküt tett ott helyben, Andraste színe előtt, hogy örökkön örökké vigyázni fog rá, mint a szeme fényére, az idők végzetéig, amíg világ a világ. Ezután ők is útra keltek, Cumberland felé. Az út során Vaksi hirtelen rázkódásokban tört ki, s Benignus egy pillanatra esküdni mert volna, hogy a roham végén a vak férfi gyilkos pillantást vetett rá. Kicsit sem sejtették, hogy a furcsa jelenség csak fedni kívánta a valódi vívódást William és Ilrahel, az őt megszálló démon között. Miután Wilhelm visszanyerte az irányítást teste felett, a csapat egyre közeledő dörgésekre lesz figyelmes. Fejük felett iszonyú vihar készülődött. Ám a bátor Mangus, pálcájának legyintésével (és Beningus titkos érintésével) villámcsapást lőtt az égbe, elhárítva az utazásukat veszélyeztető zord időjárást.
Ilrahel mindeközben rájött a turpisságra, mely Vakszem fejében folyt, s úgy döntött, konfrontálja őt tudata legmélyén. Pár elhangzó fenyegetés után a démon Benignus gyanúinak csillapítását javasolta, amennyiben Wilhelm szeretné megtartani jelenlegi...állapotát.

Eközben Arnénak köszönhetően sikeresen eltévedtünk, s volt szerencsénk közelebbről - édes Alkotóm, az a szag ami ott lenn volt! - megismerni egy-két darkspawn-t. Hála Andrasténak az ogrékat legalább sikerült leráznunk. Bár Arné-t majdnem kiszagolta az egyikőjük. Igazán jó szaglásuk lehet ha ilyen bűz közepette képesek kiszagolni másokat is, bár Arne is...öhm...tehetne valamit a...öhm...odora semlegesítésére...talán akkor nehezebb dolguk lett volna. Ez után hosszú napok következtek odalenn, napfény, reggelek és esték nélkül, lenn a hűvös nyirkos mély utakban, nugokon élve. Sir Purrduc hasa egész nehezen bírta a lenti...ahem...finomságokat a végére. Mi pedig Sir Purrduc...ahem...fin(g)omságait. Miután majdnem teljesen őrületbe kergetett minket a lenn töltött idő, amikor végre fényt láttunk meg az alagút végén. Megérkeztünk Rivainbe.

Ez idő alatt a többiek megérkeztek Cumberlandbe ahol ismerős társaság fogadta őket. Egy vén kapitány akinek a szakállrészén való landolásra az Antivai cukorméhek valószínűleg már kilóméterekről versenyt tartottak volna az őt körülvevő grogszag...akarom mondani grog-aurának köszönhetően. Előkerült az indulatos szakács is és a hallgatag qunari, s mielőtt észbe kaptak volna, a csoport ismét a Cetusok felé szelte a vizeket.

Eközben Arnéval hosszas séta után megtaláltuk a helyiséget ahol Ozimandiánuszék toboroznak. Nem is telt sokba, mire privát beszélgetésre lettem velük invitálva. Bár Arne nem sokban volt segítségemre, pedig nagyon ígérgette hogy a beszélést hagyjam rá, fondorlatos karizmámnak köszönhetően elhitettem velük hogy egy szimpla zsoldosból lett fűszerárus vagyok, aki a "jó ügy" érdekében csatlakozna a harchoz. Megjegyezném hogy van stílusuk ami az öltözködést illeti, bár a szobában meglehetősen büdös volt még az odorral keveredő levendulaillat ellenére is. Miután Ozimandiánuszék megbízhatónak ítéltek, zsákot húztak a fejemre és "leütöttek". Bár sikerült is volna nekik, így végig éber lehettem amíg valakinek a vállán, majd egy kocsin elhurcolnak valahova. Mint utóbb kiderült ez a valahol egy tevinter rom volt egy jelenleg is aktív vulkánban - mindig is gondoltam hogy nem volt ki mind a négy kereke az impériumnak, de egy aktív vulkánba erődítményt emelni egészen új szintre emelte a gondolatszálat - amelyet OzimAdidas és számos apostolai (számosak, ba-dumm-tss) búvóhelyként használtak. A hely hemzsegett az amolyan rostély-automatonokkal, mintha egy komplett hadseregük állt volna készen háborút indítani a világ ellen. Vagy legalábbis egy kisebb része ellen. Kissé emlékeztetett egy balladára amit Ludovico szolgálata alatt olvastam még, amikor a gonosz Tevinter Biradalom és magokrát vezére Dar Vadir hatalmas hasonmás-sereget épít fel fiatal kilátástalan katonákból, hogy leverje az orléz lázadókat, köztük Leliána hercegnőt és az akkori Inkvizítort, Lucas Heavenwanderer-t. Persze az egész csak történelmi fikció, de egy jó kis olvasmány volt. Ja és a szöszi flörtölt velem, pedig arra számítottam hogy ha a botrányos kinézetem nem is menekít meg a halál szorításából, legalább kellően borzasztó ahhoz hogy bottal se akarjanak hozzám érni, és nős státuszomat ne háborgassa akármilyen fruska. Úgy tűnik, hogy még borzasztóan is remek sármot biztosít selymesen...sörtés...hajam.
(A feljegyzés ezen a ponton olvashatatlanná válik a krokodilkönnyek között elmosódott tintától. Az egyetlen kivehető mondat az hogy "Hiányzik a régi hajam")
Minden esetre irányítást nyertem két animált rostély felett, ami szerintem vagány. Egyelőre Sir Sipiusnak és Artur Dictusnak becézem őket, de csak fejben. Ozimandibaszék úgy vélik hogy valamit bizonyítanom kell nekik, mielőtt teljesen befogadnak köreikbe, és ezt a pengék, zúzódások, tőrök és sebesülések nyelvén kívánják velem megbeszélni. Bevezettek egy amfiteátrumnak kinéző helyre, ahol minden fontosabb tagja a bandának jelen volt, akivel eddig megismerkedtem. A fura kígyózófejű öngyilkos robbantó pedig ökölropogtatva elindult felém. Álltam elébe a megmérettetésnek. Bár a lábaim kicsit remegtek, de remélem hogy ezt nem vették észre rajtam.

Eközben egy rázósabb vihar átvészelése után a csapat a Breciliai erdő partvonalán vetett horgonyt. A csapat rövidesen belefutott egy táborszerűségbe, ahol egy nagyobb ketrecben nemeseket tartottak fogva. A helyszínre nemsokára megérkeztek Ozimandiánusz önmozgó vértjei, s elkezdték kérdőre vonni a tábort őrző helyieket a foglyok számát illetően. Hamarosan bevonultak a közeli barlangba elszámolni, s amíg figyelmük lankadt - és a helyiek hullottak - Mangus széjjelfeszítette a ketrec rácsait hogy egy pillanatnyi őrület után enyhébb figyelmeztetésre a foglyok szépen rendezetten kövessék a csapatot kifelé a ketrecből s az erdő azon részéből. Ez lett volna legalábbis a koncepció amíg a griffek el nem kezdték felforgatni az erdőt a kis csoport iránt nyomukban az automatonokkal. Sürgetett menekülésüknek eredményeképpen az erdő felől az automatonokkal az erdő szélétől induló tisztás felől pedig a griffekkel közrezárva a csoport az erdő peremén menekült észak felé, amíg az önmozgó rostélyok majdnem utólérték őket. Ekkor állítólag a Sylvanok valamilyen rejtélyes oknál fogva a csoport védelmére keltek, s hadba szálltak a rostélyokkal, egérutat nyitva a csoport számára. (Itt nem pontosan emlékszem hogy ez hogy volt, ha valaki tudja legyen szíves kiegészíteni) Ekkor Benignus mágikus megérzésére hallgatva a csoport visszaindult a tábor felé, egyrészt hogy nemes egyszerűséggel felkapja a tábor által elhagyott 50 aranyat - és ezzel együtt az új királyi lakosztályt melyet a cetusfejünk fog díszíteni Tantervale-ben - illetve hogy a barlangban menedéket keressenek kergetőik elől. Sajnos ez utóbbi nem bizonyult olyan egyszerűnek, hiszen a rostélyok nem vesztették nyomukat, s ha a vak írnok nem támaszkodik neki véletlenül egy titkos ajtónak a barlangban, akkor még az is előfordulhatott volna, hogy a cetus-csapat utolsó kalandja a barlang hideg, nyirkos falai közt ér véget. Szerencsére azonban a titkos járat egy föld alatti csatornához vezetett, melyhez egy fém létra vezetett le a barlang pereméről. Azonban a veszély koránt sem múlt még el, s a csatornának igen erős volt a sodrása, így Eli ötletére a csapat Rolf kötelének felhasználásával közös erővel - és kötélbekapaszkodással - indult a csatorna folyamával szembe.