2017 12 30 31 leagueoflostsouls - Grandmagic13/Adventure-Journal GitHub Wiki

A medvevadászat után szekér híján a csapat gyalog esett neki a fáradtságos útnak Cumberland felé. Egy darabig úgy is hittük, hogy végigsétáljuk az utat, de a szerencsének köszönhetően nem sokkal indulásunk után belefutottunk két vándor ciderfőzőbe, Flimbe és Flembe. A bajszos vörös ikrek befogadtak minket szekerükbe, és úton Cumberlandfelé jó barátságot kötöttünk velük. Én személyesen preferálnám ha valahogyan Bunkó helyett őket tudhatnám a Céh kocsisaiként. Sokkal megbízhatóbbnak tűnnek. Minden esetre egy hosszasabb szekérút után Cumberland kapuinál landoltunk ahol szigorú ellenőrzésnek szerettek volna minket alávetni, mely akár fegyvereink ideiglenes elkobzását foglalta volna magában. Szerencsére Elivel és a városőrökkel közösen hamar el tudtuk simítani bejutásunkat, hiszen egyikőnk sem szeretett volna megválni elengedhetetlen eszközeitől. A városon belül kisebb tranzakciózás után a csoport a Gyémánt Asszonyba vette útját, ahol találkoztak Aidennel, a szemüveges vöröskével, akitől megbízást kaptak: Keressenek meg egy kalóz által durván száz évvel ezelőtt ellopott térképet számára. Egyetlen olyan tárgy van melynek segítségével meg lehet találni, a Szirének Iránytűjével, mely akkor a Cumberlandi kör kiállítótermében nyugodott, várva újdonsült gazdáját. Kisebb üzletelés és nagyobb előleg után a csapat motiváltan kereste fel Melindát, újonnan kijelölt navigátorukat, és bűntársukat az iránytű ellopásában. Elmondása szerint lett volna egy terve, ám ekkor valaki megtámadta a kör épületét, és hatalmas füst- és porfelhő, illetve a templarok rostélyainak csörgése közepette beszöktem Melindával az iránytűért. Akkor még nem tudtuk, de a felfordulást valószínűleg a későbbiekben felfordulást okozó Gazdátlan Vért okozta. Legalábbis én így hívom. De ne haladjunk túlságosan előre. A szirének iránytűjével a markunkban felrohantunk a hajóra, melyet Melinda és falábú kapitányának legénysége operált.

Kisebb áldozat után az iránytű útba is irányított minket, és megkezdtük hajóutunkat az Ébredő Tengeren. Követve az iránytűt megtámadtak minket szirének, megállítottak minket Ostwick-i templarok, sőt még az ébredő tenger hatalmas vízi angolnáival-baziliszkuszaival, Cetusokkal is megküzdöttünk. A küzdelem alatt Benignus külön kis küzdelmet élhetett át saját, a homály által kínált rémálmában, ahol mindent eldöntő küzdelmet vívott félelmeivel és egy félelemdémonnal, aki igen csak haragos bosszút fogadott ellene. Egy diadalmas csata után, az egyiknek még a fejét is megtartottuk dicsőséges bizonyítékaként a csapat rátermedtségének. A csoport ezután elérkezett egy kisebb szigetre, ahol egy ősi romot fedeztek fel, melyet egy hatalmas tintahal őrzött. Miután kaptak egy jelentősebb adag fekete trutyit arcukba a házi őrizetként szolgáló polipszerű lénytől, mélyebbre ásták magukat a romokban és megtalálták a központi termet, melyet két golem őrzött. Hála éles nyelvünknek, és ravaszságunknak, a csapattal hamar meggyőztük a golemeket arról hogy harc helyett létezik békésebb megoldás is. Benignus zsebében a térképpel, és a siker ízével szánkban visszaindultunk Cumberland felé.

Érkezésünk kellemes volt, Flim és Flam felkészülten jött, hogy szállítsa hatalmas Cetus fejünket, és kisebb bevásárlás, illetve térképmásolás után utunkat vettük Aiden felé a jó hírekkel és a kéréssel felé, hogy segítsen lefordítani a térképet, mely igazából egy több ősi nyelven megfogalmazott szöveg, melyet még Benignus maga sem tudott tökéletesen értelmezni. Ez a kellemesség egészen addig tartott míg Aident meg nem találtuk saját hálószobájába felszegezve szemüregeinél fogva. Egy csuklyás alak menekült a helyszínről akit követni próbáltunk, ám ekkor futottunk bele a Gazdátlan Vértbe, aki olyan volt szinte mint egy megállíthatatlan sziklazuhatag. Mélyen zúgó olykor értelmetlennek tűnő mormogásából csak Eli nevét tudtam kivenni, de ez elég volt számomra, hogy óvatosságra intsen minket, és visszavonulóra vegyük a dolgot, ám hiába álltak oldalunkra a városőrök és a templomos lovagok, a Vért szinte megállíthatatlannak tűnt. Eközben bukkant fel (vélhetően) a vért gazdája, egy álarcos fazon, ki botjával a tetőkön ült. Ekkor megszállt az ihlet és a tető felé vezettem a csapat többi tagját menekülésképpen. Mivel vödörből csöbörbe menekülve túl sok választásunk nem maradt a helyzetben, és mivel az álarcos fazon csakugyan valamilyen kapcsolatban áll a Vérttel, úgy gondoltam, hogy a legjobb védekezés a támadás, és megpróbáltam kiiktatni az illetőt. Ekkor jelent meg a díszes társaság harmadik tagja, egy orléz nő, aki az utolsó pillanatban megvédte a nagyra nőtt marionettbábú-vért vélhető mesterét. Mire reagálni tudtunk volna, ledobtak egy füstbombát és eltűntek annak ködjében mint messze Antivától a lehelletem egy hideg téli napon.